Mivel elég kicsi és sötét a lakásunk, úgy döntöttem, néha-néha leviszem Dollyt a parkba sétálni.
Mint az köztudott, macskára nyakörvet tenni nem ajánlott - legalábbis sétáltatáshoz. Ennek fényében fogtam magam, és vettem neki "hámot" pórázzal. Trükkös kis kütyü ez, nem a nyakát szorítja, hanem a mellkasát fogja. Szép kék színűt választottam neki masnival :-)
Amior először felcsatoltam a kisasszonyra, ő nemes egyszerűséggel lefeküdt, és csak azért sem mozdult el még a tejföl csalogatására sem. Mikor már mindent bevetettem - természetesen eredménytelenül - , kénytelen voltam elismerni, az első fordulót megnyerte. Ám a küzdelemnek még korán sincs ezzel vége! Másnap is felszíjaztam őkelmét. Ennek eredménye 2-0 lett...
Már hónapokkal ezelőtt megkezdtük a szoktatást, azóta sikerült annyit elérnem, hogy, ha nagyon szeretne valamit, a hasán csúszva nagy nehézkesen elsiklik érte. Elég vicces látvány... A legújabb fejlemény: ma reggel már úgy megy a hámban, mint egy részeg. Dülöngél, vonszolja a lábait, minden második lépés után földhöz vágja magát, és mondanom sem kell, iszonyatosan mérges. Valóságos kis fúria! Ezenfelül abba a hitbe ringatja magát, miszerint most ő mennyire kibabrált velem. Ámbár részben igaza lehet...
Párszor ugyanis vettem a bátorságot és "bedobtam a mély vízbe" - ergo levittem a parkba. Persze ilyenkor a kerület fél gyerekállománya rácuppan, simogatják, dögönyözik, úgyhogy esélye seincs szegénynek élesben kipróbálni "tudományát".
A következő csoportosulás a kerekesszatyros osztag. Mindegyikőjük megsimogatja a cicát, megjegyzi, hogy az ő Cirmikéje - aki mellesleg egy 12 kilós dagadt kandúr - is majdnem ilyen, csak fiú, fekete, a szeme is más színű, rövidszőrű, és tulajdonképpen nem is hasonlít Dollyra, csak ugyan ilyen aranyosan tud nézni.
Következnek a lakótelep ismerős arcai, akik sorra megkérdezik a macska hasonkúszós mutatványát nézve, hogy vajon tud játni ez a cica, vagy szegénnyel alkoholt itattam. Mindenkit megnyugtatok, hogy persze, tud járni, csak most nem akar; a whiskiről pedig már két hónapja leszokott. Ilyenkor legszívesebben lassan a föld alá sűlyednék, főleg, mikor látom a rosszalló tekinteteket.
Ez az a pont, ahol úgy döntök: talán ennyi séta épp elég lesz. Fent a lakásban leveszem róla a hámot, és legszívesebben leharapnám a fülét, amiért így beégetett. De akkor jön a "cukipofi" meg az "úgy-szeretlek-ölelj-meg-te-is" dörgölőzés, aminek ugyan ki tudna ellenállni...
