Számos macskás könyvben vagy újságban olvashatjuk jótanácsként a következőt:
"Ha azt szeretnénk, hogy egy bizonyos helyet elkerüljön állatunk (pl. konyhapult, ebédlőasztal stb.), akkor fedjük le olyan anyaggal, amit a macska nem szeret: zörgő nylonnal."

No igen ám, de azzal a ténnyel nem számolnak, hogy némely macska (esetünkben sajna Dolly is) egyenesen bolondul a zacskókért! Mitöbb, rajong értük! És amellett, hogy kedvenc játékai között tartja őket számon, számára ideális alvóhelyet is biztosítanak. Amint egy zacsi hullik a földre, a kis csibész máris ott terem, és az alábbi négy opció valamelyike teljesül:

1. Belemászik, kényelmesen elhelyezkedik, majd édesdeden elalszik benne. (Általában ez a leggyakoribb.)

2. Ráül, mint aki próblja elrejteni zsákmányát.

3. Mintha legádázabb ellenségével találná szembe magát, vadul pofozni és dobálni kezdi.

4. Mellső mancsaival rálép, hátsó lábait "motorként" használva megindul, és csúszkál vele keresztül-kasul a szobán szemmel lekövethetetlen sebességgel.

Tanulság: A macskanevelés szinte a lehetetlen és a lehetséges közöt húzódó igen keskeny határvonalat súrolja, ha pedig mégis megpróbálkozunk vele, akkor jól az eszünkbe kell vésnünk:
Akárcsak mi, emberek, a cicák is mind-mind külön egyéniségek, általános szabályok a rendszabályozásukra NINCSENEK! :)

Ha az alvási pózok koronázatlan királynőjét keresnénk, nem kéne sokáig kutakodnunk.

Dollyka ugyanis bárhol, bármikor és bárhogy el tud szundítani. Alvás közben természetesen a fülét radarként mozgatja a hangok irányába, nehogy bármiről is lemaradjon...

Összeállítottam egy fotósorozatot a sikeresen lencsevégre kapott alvóhelyzetekből, remélem mindenki örömét leli majd bennük! 

Mivel elég kicsi és sötét a lakásunk, úgy döntöttem, néha-néha leviszem Dollyt a parkba sétálni.

Mint az köztudott, macskára nyakörvet tenni nem ajánlott - legalábbis sétáltatáshoz. Ennek fényében fogtam magam, és vettem neki "hámot" pórázzal. Trükkös kis kütyü ez, nem a nyakát szorítja, hanem a mellkasát fogja. Szép kék színűt választottam neki masnival :-)

Amior először felcsatoltam a kisasszonyra, ő nemes egyszerűséggel lefeküdt, és csak azért sem mozdult el még a tejföl csalogatására sem. Mikor már mindent bevetettem - természetesen eredménytelenül - , kénytelen voltam elismerni, az első fordulót megnyerte. Ám a küzdelemnek még korán sincs ezzel vége! Másnap is felszíjaztam őkelmét. Ennek eredménye 2-0 lett... 

Már hónapokkal ezelőtt megkezdtük a szoktatást, azóta sikerült annyit elérnem, hogy, ha nagyon szeretne valamit, a hasán csúszva nagy nehézkesen elsiklik érte. Elég vicces látvány... A legújabb fejlemény: ma reggel már úgy megy a hámban, mint egy részeg. Dülöngél, vonszolja a lábait, minden második lépés után földhöz vágja magát, és mondanom sem kell, iszonyatosan mérges. Valóságos kis fúria! Ezenfelül abba a hitbe ringatja magát, miszerint most ő mennyire kibabrált velem. Ámbár részben igaza lehet...

Párszor ugyanis vettem a bátorságot és "bedobtam a mély vízbe" - ergo levittem a parkba. Persze ilyenkor a kerület fél gyerekállománya rácuppan, simogatják, dögönyözik, úgyhogy esélye seincs szegénynek élesben kipróbálni "tudományát".
A következő csoportosulás a kerekesszatyros osztag. Mindegyikőjük megsimogatja a cicát, megjegyzi, hogy az ő Cirmikéje - aki mellesleg egy 12 kilós dagadt kandúr - is majdnem ilyen, csak fiú, fekete, a szeme is más színű, rövidszőrű, és tulajdonképpen nem is hasonlít Dollyra, csak ugyan ilyen aranyosan tud nézni.

Következnek a lakótelep ismerős arcai, akik sorra megkérdezik a macska hasonkúszós mutatványát nézve, hogy vajon tud játni ez a cica, vagy szegénnyel alkoholt itattam. Mindenkit megnyugtatok, hogy persze, tud járni, csak most nem akar; a whiskiről pedig már két hónapja leszokott. Ilyenkor legszívesebben lassan a föld alá sűlyednék, főleg, mikor látom a rosszalló tekinteteket.

Ez az a pont, ahol úgy döntök: talán ennyi séta épp elég lesz. Fent a lakásban leveszem róla a hámot, és legszívesebben leharapnám a fülét, amiért így beégetett. De akkor jön a "cukipofi" meg az "úgy-szeretlek-ölelj-meg-te-is" dörgölőzés, aminek ugyan ki tudna ellenállni...

Huh, elég rég nem írtam már. Ennek csupán annyi az oka, hogy nem nagyon volt időm gép elé ülni. Egy jópár dolog történt azóta.

Például Dolly átlépte a "bűvös" egy éves kort egészen pontosan március 30.-án! Ekkor a wikipédia életkortáblázata szerint olyan 15-16 éves, egyes állítások szerint 18. Egy biztos: mostantól a felnőtt macskák közé sorolják. Bár nekem úgy igazából mindig Dolly-baba marad! Az az édes kis "babapofija", ahogy bújik, dorombol, kedveskedik, örök gyereknek minősül számomra!

Szegénykém elég sokat van egyedül. A hétvége rendszerint nagyon sűrű szokott lenni. Elmegyünk szombat reggel, és vasárnap estig nem is lát minket. Sőt, mióta gyakran járok a Noé Állatmenhelyre, azóta sokszor már péntek este elindulunk. Az éjszakát a szüleimnél töltjük. 
Ilyenkor itthon rostokol a kisasszony egyedül. Hogy örül -e neki, abban még nem sikerült biztos ténymegállapításra jutnom. Ennek pedig az az oka, hogy egyfelől igen társaságkedvelő cicus (amikor itthon vagyok követ mindenhová, és igyekszik két méter távolságon belül maradni), másfelől viszont szinte egész nap alszik. És ez szó szerint értendő! 
Amint hazaérek, heves üdvözlésbe kezd, órákon keresztül törleszkedik és várja a "jól megérdemelt" simogatás-adagját. Édes egy teremtés!

Mostanra szinte Dolly rögeszméjévé vált a szekrénybe ugrás. Amint nyílik az ajtó, a legkülönfélébb trükkök segítségével, csaknem fénysebességgel berepül a szekrénybe. Sokáig csiszolgatta eme mutatványát, és mára már annyira begyakorolta, hogy szinte lehetetlen kivédeni a "váratlan" támadást. Amint bejutott a szekrénybe, gyorsan megkeresi a legnehezebben hozzáférhető pontot és befészkeli magát a zoknik közé. Hogy mit élvez ezen, arról gőzöm sincs... talán csak dagad a keble a büszkeségtől, hogy végre túljárt az eszemen. 
Ha a becsukom a szekrényt, természetesen úgy húsz perc múlva fülsértő nyávogásba kezd!

Szóval, így megkezdve felnőttéveit sem komolyodott meg a drágám, ezzel is kiérdemelve az általam ráragasztott "baba" megnevezést...

Olyan okos cicám van! Kevés macska tanítható meg akár arra is, hogy ne másszon az étkezőasztalra, nemhogy még egyéb trükköket is megtanuljon. Dolly viszont nem csak az asztalt tartja tiszteletben, és "kérésemre" elkerüli a konyhát, hanem egyéb extra tudást is magába szívott - általam. Parancsszóra ül, pitizik, pacsit ad, forog, most kezdjük tanulni a "fekszik" parancsot is. Még örömét is leli ezekben az eltöltött tanuós percekben. Csak én és ő. Mintha egy lakalan szigeten lennénk mi ketten.

Azért hozzá kell tennem, csak akkor hajlandó bármire is a kisasszony, ha utána jutalmat kap. Anélkül a fene fenét ehet, ő aztán nem pattog úgy, ahogy fütyülnek.
Emellett minden utasítást a maga úrias, méltóságteljes és kifinomunt módján teljesít. Hihetetlen, ahogy pakolgatja a csepp kis mancsait, mikozben úgy gondolja, most atán ő mekkora hatalmas szívességet tesz nekem... :-)

Amint tudok, csináltatok valakivel képet róla, miközben trükközik.